Amikor nagymamám kertjében játszottam, gyakran láttam a rózsabokrok tövében előkerülő rozsdás szegeket és egy félbehagyott patkót. Senki sem beszélt tudományos kísérletekről, inkább történeteket meséltek a szomszédok: az acél majd jót tesz a tőnek, a virágok szebb lesznek, a rózsa erősebb lesz. Ezek a képek élnek sokunk emlékezetében, és a gyakorlat máig felbukkan kisebb-nagyobb kertekben.
Az ilyen szokások mögött keverednek a gyakorlati megfontolások és a népi hiedelmek. A hagyományos kertészek tapasztalatait keverik a találgatások, és néha a félreértések. Érdemes végigkövetni, honnan eredhetett ez a szokás, milyen hatásai lehetnek, és mit mond erről a mai kertészeti gondolkodás anélkül, hogy egyértelmű választ követelnénk.
Hagyomány és emlékezet a kerti praktikák mögött
Sok vidéki közösségben a vasnak különleges szerepe volt, és ez a szerep a kertben is megjelent. A régi eszközök újrahasznosítása praktikus volt, hiszen felesleges szegeket vagy egy törött gereblye darabját nem dobták ki.
Ugyanakkor a vas tárgyakhoz társított szerencsefogadalmak és rituálék is befolyásolták, hogy miért kerültek a földbe. Tehát egy darab rozsdás vas egyszerre volt praktikus megoldás és kulturális jelzés.
A hagyományok nem mindig felelnek meg a modern tudományos szemléletnek, és nem minden állításból lesz mérhető következtetés. Azok a kertészek, akik elültették a vasdarabot, gyakran saját tapasztalatukra hagyatkoztak és a környezetükben látottakra.
Ez a fajta tudás nem értékesnek mondható, mert hosszú távú szemléletet tükröz, de bizonyos részletek pontos magyarázata gyakran hiányzik.
