A tészta akkor jó, ha van ideje megérkezni
Az élesztőt a langyos tejben egy kevés cukorral felfuttatjuk. Nem siettetjük, hagyjuk, hogy dolgozzon, mert ezen a ponton alapozzuk meg az egész tészta könnyedségét. Közben a lisztet tálba tesszük, hozzáadjuk a sót és a zsírt, amit alaposan elmorzsolunk benne.
Amikor az élesztő szép buborékos, mehet a liszthez a tojássárgákkal együtt. Ezután annyi tejfölt adunk hozzá, hogy jól gyúrható, rugalmas tésztát kapjunk. Nem ragad, nem kemény, inkább engedelmes. Letakarva nagyjából egy órát pihen, és közben szépen megkel.
A nyújtásnál már érezni, mi lesz belőle
A megkelt tésztát lisztezett felületen kinyújtjuk. Nem kell túl vékonyra, ez nem az a süti. Inkább maradjon benne tartás, hogy a lekvárt elbírja. A kinyújtott tésztát kockákra vágjuk, és mindegyik közepére kerül egy adag sűrű, házi szilvalekvár.
Itt nem érdemes spórolni az ízzel, de túlzásba sem kell esni. A papucsot úgy hajtjuk össze, hogy a töltelék biztosan bent maradjon, és sütés közben se találjon kiutat. A formázás sosem teljesen egyforma, de pont ez adja meg a házi jellegét.
A sütés adja meg a végső karaktert
A megtöltött papucsokat tepsibe tesszük, a tetejüket tojássárgájával megkenjük. Ettől kapják meg azt a színt, amitől már ránézésre is tudni lehet, hogy jók lesznek. Előmelegített sütőben sülnek készre, amíg aranybarnák nem lesznek, és a konyhát be nem tölti az a jellegzetes, lekváros illat.
Sütés után nem kell sokat várni. Langyosan is jók, kihűlve is működnek, de tapasztalatból mondom, ritkán jutnak el odáig, hogy teljesen kihűljenek.
Amikor nem kell hozzá magyarázat
A lekváros papucs nem kér történetet, mégis van neki. Benne van a kelesztés türelme, a kézzel formázott darabok apró különbsége, és az az érzés, amikor a tepsiből elfogy az utolsó is. Ez az a sütemény, amit nem kell kínálni, mert mindenki tudja, mi dolga van vele. És talán pont ezért készül el újra meg újra, ugyanígy.
Ajánló: Nagyi titka télen is bevált: ettől nem fog repedezni a kezed, bármilyen hideg is jön
