Ezért nem lesz soha igazán ropogós a panír, hiába próbálkozol
Egy ideig azt hittem, velem van a baj. Ugyanazt csináltam, mint mindig, mégsem lett olyan a rántott hús, amire igazán jó szívvel mondtam volna, hogy ez most tényleg az. Aztán egy vacsorán szóba került a panírozás, és kiderült, hogy mindenki egy kicsit máshogy csinálja.
Sokan azt gondolják, hogy a panírozásnál nincs igazán mozgástér. Liszt, tojás, morzsa, forró olaj, és kész. A gyakorlatban viszont épp ezek az ismerős lépések rejtenek apró döntéseket, amelyek végül eldöntik, hogy egy rántott hús felejthető lesz vagy emlékezetes.
Egy ilyen hétköznapi beszélgetés során árulta el nekem egy barátnőm azt a módszert, amit ő már évek óta használ. Nem forradalmi újításról van szó, inkább olyan finom hangsúlyokról, amelyek mellett sokan elsétálnak.
A panírozás nem technika, hanem figyelem kérdése
A legtöbben gyerekkorukban tanulják meg a panírozás alapjait, általában otthon, egy kicsit ragacsos kézzel a konyhapult mellett állva. Ez a tudás mélyen beég, ezért felnőttként ritkán kérdőjelezzük meg. Pedig a megszokás sokszor kényelmessé tesz.
A barátnőm arra hívta fel a figyelmemet, hogy a hús előkészítése legalább annyira számít, mint maga a bunda. Ha a csirkemell túl nedvesen kerül a panírba, az egész bevonat bizonytalanabb lesz, könnyebben leválik, és sütés közben is másképp viselkedik. Egy egyszerű papírtörlő ilyenkor többet segít, mint bármilyen extra hozzávaló.
A fűszerezés sem utolsó pillanatos feladat. Ha a só és a bors már a húsra kerül, nem csak a tojásba, az íz sokkal egyenletesebb lesz, és nem a panír viszi el a főszerepet.
